Stációk

„városomnak”

image1_a
Igazad volt mindabban, amit akkor és ott, azon a vasárnap mondtál. A parkban ülve, a postapalota előtt, a város szívében. Hányszor próbáltam keresztülverekedni magam a felhőkön és kijutni a kertbe, ahol minden virág, bokor és cserje megkerüli a valóságot…
Kora este van, lassú és melankolikus együttlélegzés a lenyugvó várossal. Szeretem ezt a várost a maga arctalanságával, kicsinyes rútságával, fényéhes sötét utcáival, világot felejtő kortalanságával, mozdulatlanságával. Volt úgy, régebben, hogy úgy éreztem, azért kell festenem, hogy mozgást idézzek elő, valami hangulatváltozást az emberekben, kimozdítani „azt az alvó gyöngyszemet”, „lángra lobbantani az izzó parazsat”, azt az őszinte rácsodálkozást, amely a gyermek természetéhez fogható, s amit oly’ könnyen felejtünk el. De nem múlik el.
A vászon előtt ülök, bennem égnek a színek, benne vannak vonalaimban, mert bennem ezek otthon vannak. A színek szeretetét semminél nem becsülöm jobban, mert az hat a leggyorsabban és áraszt el a legteljesebb átérzéssel. Valahogy olyan ez, mint a kertekben a vihar előtti felhőket látva magunk is nyirkos, borongó lilává válni… valami ilyen borzongás, amit látunk, érzünk, tapintunk, ízlelünk… Egyetlen vagy több színben…Oly könnyen beszélnék, csupán a színekkel… No de mégsem… A szomorúság gyakran zölddé festi a gondolataimat, és ágynak esik a szerelem… Most csak ülök a műteremlakás nyitott ablakánál. Nemrég még úton voltam, s a vonatablakból még sötét nyárfának láttalak, most meg olyan vagy, mintha a kis üvegcsében lennél, amit ajándékba adtál… beleképzellek… Hiszen benne is vagy. Minden együtt töltött pillanattal.
Olyan festő vagyok, aki régóta nem fog ecsetet, de nem tud szabadulni a terpentin bódulatától. Szünetet kértél, és én adtam… Lassan írni sem lesz kedvem.
Két és félév együtt, és két hét szünet egymást tagadva. Az első este nélküled és rögvest írok. Tudod miért? Mert ez még nem az én estém, ez még a mienk. A mi közös messziderengő tábortüzünké, melyet nem érdekel sem hegy, se folyó, se számtalan határ, áthatol a legkeményebb télen, át a legfájóbb igazságtalanságokon, legyűri a pofonokat és csak hozzád, csak hozzád, csakis hozzád jut el. Mindenáron… Szeret.

Egy park a város közepén. Gyakran meglesem esténként, ahogyan fényfürdőt vesz, és határozott gránit és márvány idomaival, hullámaival, nőies lüktetésével, formáival, szigetecskéivel a szerelemről mesél. Gyakran látom itt kettőnket, ahogy szerelmünk a múlandó örökkévalóság felé bandukol. Hányadik stációban vagyunk? Te tudod. A kígyó a farkába harap…A séta önmagába torkollik…

„Első találkozás – sziget”

Hihetetlen mennyi idő telt el, és mégis olyan közelinek érzem. Biztatom magam: szólítsd meg! A bár zsúfolásig telve hangokkal és fényekkel, kellemetlen gyomorideg és gyomornedvet fakasztó boldogságérzés vív egymással harcot. Mással voltál, s tudtam, hogy velem kell lenned.
Úgy tűnik mindkettőnkben hasonló gondolatok és érzések játszódnak le, minden hangod eljut hozzám, pedig nem beszélsz. Nézzük egymást és régen kimondatlan érzések torlódnak hangokká: akarlak… Ez nagyon jó érzés. Tulajdonképpen ilyen bizsergető nőben még soha nem volt részem, és nem is akarom, hogy mástól legyen. Eredmény?
Megszólítalak, idétlen szófoszlányok hagyják el a torkomat. Rohanok haza. Egy portrén dolgozom, s még nem festettem melleket és mégis most elnézem, rajta vannak. A véletlen. Fel akarom rúgni az életünk. Csak a te szigetedet akarom, a kettőnk titkát. Szerelmemnek akarlak nevezni, s hallani akarom a szádból. Suttogva és kikiabálva… És jöttek a séták, éjszakába nyúló hitetlenkedéseim, hogy te lennél? Pedig ragyogtál, s el sem hittem, mennyi kedvességet és szeretetet hallok. Gyönyörű vagy. Nem hittem, hogy ennyire bele tudok szeretni egy nőbe. És most is… úgy magamhoz húznám a tested. Úgy megölelnélek. Teljesen átérezni, százszázalékosan megnyílva szeretni… Félni mitől?… a csalódástól…a másikban való feloldódástól? … félni attól, egy másik felbolygat és eluralkodik rajtunk az eszeveszett vágy és sosem lehetünk már egyedül önmagunk…? Ezektől félünk… vagy mindettől és semmitől?
Lassan melegedtünk fel, de most úgy érzem olyan közeli és óriás a vágyunk, hogy szinte beleborzongok… Ilyen lehet a szerelem?… vagy ez még annál is kívánatosabb?

Hosszú télikabátodba kapaszkodtam és azt akartam mindig mellettem légy. Önző voltam. Nem bántam…

„Az első csók – sziget”

A hideg tél nyirkossága mindenkit elriasztott az utcáktól. Csak mi ketten róttuk az utakat, s sétáltunk végig minden pillanatot. Egymásba bújva léptünk összehangolódott és az utcakövek táncos bálteremmé váltak. Boldoggá tettél, és mindent megváltoztattál.
Jóllehet hittem benned, hittem abban amit ott mondtál. Tápláltad illúzióim, s lassan átrajzoltad jellemem. Miképp egy rajz, egy festmény benne rejtekező jellemünk-szellemünk verejtéke. Az „S” alakú fánál a parkban megcsókoltalak, nem tudva, hogy ezzel lassú sodródásom kezdem el.
Nem igazán tudom redukálni az életem, volt sok állomás, sok nő, sok lüktető ágyék, átkozó szemek, túljutottam dolgokon, de hogy mi a helyes, hogy kell jól választanom, ezt még mindig nem sikerült megtanulnom. Pedig a lélek nem olcsó játékszer, mindahányszor eltörik, és újra ragasztgatjuk, parányi szilánkok kimaradnak. A teljesség nélkül nem vagyunk létezők.
Nem is tudom e huszonöt év alatt mikor is döntöttem jól…
De hogy hányszor szerencsétlenül, arra emlékszem…
Megtanultam szeretni és alkalmazkodni. Megtanultam veszekedni és kibékülni.
S a parkban járva, az „S” alakú fánál Te jutsz eszembe, ahogy egymás felé fordultunk és faltuk amit a másik beszélt, vagy éppen hallgatott… De szép éjszakák voltak! És mennyi következett még! De valamennyi boldog pillanat közül a legnyugodtabbak kétségkívül a februári kószálások voltak, szabadon, gondok nélkül járva Újfalut, s elképzelni, hogy a következő percben egy egészen más kor és hangulat elevenedik meg. Ezek voltak azok a pillanatok, amikor eggyéváltunk lélekben, úgy gondolom. S még sokáig ezeket emlegettem, hívogattam, de a rohanás, a lélektelen jelenlétem a valóságban, mindent tönkretett. Feledni látszanak az ölelések, a csókok, s nem marad más, csak az álmok, melyek zaklatott harmóniával törnek fel minden éjszaka.
Sodródom egyre csak… immár nélküled…

„Első éjszaka – sziget”

Az első este és éjszaka. Szorosan-finoman átölelve, szinte magadba bujtatsz-simogatsz, miközben magadba bolondítasz, és magamba bolondítlak lassan… őszintén… könnyed mozdulatokkal…
Várom s elképzelem… Még világos van… alig sötétedik, egymásba fonódva fekszünk, nyitva a szemünk és miközben óvatosan simogatjuk egymást, hallgatunk és miközben lángra gyúlnak a csillagok, mi csak nézzük és szeretjük egymást.
„Édes szentem” – talán ezt mondják valahol a puha tündérek, s teszik szét a kezüket kérdőn. Megint egymásra talált egy nő és egy férfi. Pedig ők tudják mi köttetik és mi szakad szét örökre…
Egyszer minden egész eltörik.

„Ünnepek – sziget”

Szünet van. Megengedhetem. Fejemet támasztom az íróasztalomon – kemény tábla, fájdítja is fejem – s még felszántatlan gondolatokból képzelek mondatokat a papíromra. Azt akarom, hogy ne légy szomorú. S ne gondold azt. Ami kívülünk esik. Nem szabad félreértéseket szülnünk. Maguktól születnek.
Számomra kétféle nő létezik: az egyik lelketlen, aki mindent feltár, hogy elhitesse nemesebb természetét, a másik, a mély érzésekkel fertőzött, amely azonban mindent megtesz, hogy elrejtse kiszolgáltatottságának forrását. Testük azonban közös. Csupán más-más funkcióval.
A park fái oszlopokká nőttek, a lombjukon átszűrődő fények, mint a gótika varázslatos katedrálisai fogtak körül. Fojtogat valamennyi boldog pillanat jut eszembe. Szabadnak érezni magunk minden percben, úgy, hogy a levegőben van az illata, minden ízemben érzem a frissességét, az erőt, hogy valami az enyém, és én talán én vagyok.
Valamelyik álmom köddé válva esőmadárként elrepül. A katedrális kupolája nem szab neki határokat. Én meg ülök, guggolva egy lapulevél alatt és sóhajtozom: Isten Veled…
Nem tudom, hol jár a fejem… A szobám könyvekkel tele, én meg csak nyitott szemmel álmodozom… Mostanában falom a könyveket. Kulturális örömök, enyhítő pirulák lehetnek. Jó itthon és jól érzem magam.
Néha félelemmel gondolok az érzéseimre. Lehet, hogy az egész látásom és érzésvilágom túl drámai, hirtelen és végleges. Ez kell nekem. A sok szenvedély. Bevallom a szenvedés is, de csak, mert utána boldogság hullatja újból szirmait. Sokszor elhagytuk volna egymást. Mégsem tettük. Mégis megtesszük.
Gyermekkoromban mindig valami megmagyarázhatatlan unalommal viseltettem az ünnepségek irányába. Ezt – később önmagamat vizsgálva, – azzal magyaráztam, hogy soha nem sikerült ezekből ünnepet faragni. Így elkezdtem magamnak ünnepeket gyártani, bármikor, bárhol, bármi apropóból, amelyek különböztek a hétköznapok szürkeségétől. És bárkikből…
Én egy olyan világot akarok, amiben minden lehetséges és mi bármilyen szerepbe bújhatunk, játszhatunk és szerethetünk. Azt és akkor faragunk valamiből, aminek csak a képzelet határtalansága emelhet korlátokat.
Voltak éjszakák, amelyek ünnepekké magasztosultak.

„Örök hűség – sziget”

És kettőnkkel foglalkozz, merülj el énbennem.

„Gondolkodó trónus”

Az életem egy óriási könyvespolcra hasonlít. A hatalmas polc hat szintjével magasodik a szoba véges terei fölé. Az alsó négy szint zsúfolásig van könyvekkel: van közöttük jó, kevésbé, érzelmes és szenvedélyes, dacos és alázatos, egyszer olvasott, vagy többször forgatott. Ezeket szerettem valamikor, ha másra nem, egyszer olvasni őket mindenképp szükséges volt. Az ötödik és hatodik polcon egy-egy könyv található. Az ötödiken lévőt olvasgatom. Mindig újra és újra… szeretem ezt a könyvet. A hatodik polc túl magasan van. Az ott lévő könyvet egyszer már forgattam, de régen nem érem el. Hiába próbáltam újbólin, levenni soha nem sikerülhet. Pedig féltett az a könyv, s minden benne van a szerelemről…
Melyik az értékesebb a szerelem, vagy a szeretet? Egy polcra teszem… a szerelem a láng, amely fellobban és kiég, a szeretet a tartósan égő tűz, mely hosszan és tartósan világítja meg a bennem lévő színeket.
Benned mindkettőt megtaláltam…Mindkettőt elveszítettem…