Bizonytalan reggelek

large1„A város fekete köpenyt terített vállára, terein lámpák gyúltak. Beesteledett.” – imígyen indul a Bíróm-féle szövegfolyam. Bírom, ahogy feszegeti az idegeimet, mintha osztaná érzésem: egy prózai szövegfolyam második mondatán több minden múlhat, mint az elsőn. A második engem a szükségtelenségével feszeget: az Elhagy Hatóság határozata alapján olyan intro után szerepel, amelyből kiderül, ill. következik jelentése ténye. Jelentése fénye nem világolja be a teret. De jó-e a térnek, ha állandóan fény-árban úszik, ha hatóságilag egyenlő az elbánás-mód?
A fény-ár kötőjelességét a bírói gyakorlat indokolja: hétszázadik karaktere (számomra ez a tovább-olvashatóság lélektani határa, ezen belül dől el a folyamsors iránya) előtt rá kell ébrednem, milyen kitűnő mestere a túlfolyosításnak. Csend, vagy kiüríttetem a permet. „A szórakozóhelyek neonfényű ruhát öltöttek…”, szitál az eső, csepegtet tovább, s ez a városköpeny utáni öltözet kárpótol, szépen-kegyetlenül jóvá teheti a rajtolást.
Kész, tűz. Micsoda különös írólény-fajta lehet az, akinek inkább el-, mint meghallgatásaiból állhat össze egy új mű. Ez nem (feltétlenül) azt jelenti, hogy a munkabírónak nem kell tovább írnia. Ellenkezőleg. A hiány az termelési eredmény, nem mellék-, hanem végtermék, amely jóféle műhelyekben nem a hallgass rám, hanem a halld ki mellőlem munkazajában keletkezik. Nem ő kelti a zajt – vele ébred a szükség.
„Egyre ritkábban veszem a fáradtságot.” – jegyzi kicsit később, azt a hétszázát, belül van. Hogy miért és mennyiért veszi, az mellőle ill. mögüle derül ki: derült égből villámcsapás, egy sorral lejjebb ott a „megspórolva” szó. Ménkű nagy dobás, hallatlanul is több mint érdekes, erről beszélek, nyuszómuszó. Csillagok, háborúra. Ha a lélektani határon innen ilyesmi megtörténik, én tovább olvasok. Tereimen lámpák gyúlnak, veszem a fáradságot, figyelem a bíródalmi lépegető élénkülő zaját. Szorítok, ne aknára taposson, lábáról csak nők tudják levenni.

Vass Tibor
Kassák- és Szabó Lőrinc díjas
Költő, képzőművész